New York békét hozott: egy elhallgatott családi történet lezárása

2024. New York.

Egészen elképesztő módon ragadt magával a város. Soha nem gondoltam volna, hogy ez a város lesz egy többgenerációs családi történet lezárásának helyszíne, és hogy én leszek az, aki ezt le tudja zárni.

Megpróbálom röviden összefoglalni ezt a történetet, ami ismeretlenül is óriási hatással volt az életemre, amíg végül helyükre nem kerültek a darabok. Akkor aztán megértettem a korábbi, egészen kisgyerek koromig visszanyúló történéseket, a rengeteg kérdöjelet, ami évtizedekig kérdőjel maradt.

Soha nem értettem, miért baj az, ha én megyek a fejem után, ha újra és újra ismeretlen utat választok, az miért tol engem a család fekete báránya cím felé?

Minél jobban akartak letéríteni a jól ismert saját ösvényük felé (ami nekem ugyanúgy idegen volt, csak másképp idegen, hiszen azoknak már volt gazdájuk) , én annál inkább ragaszkodtam a felfedezetlen felé. Lázadó, nagyon lázadó évek, kibékíthetetlen ellentétek, megnemértések és fájdalmak kísérték azt az utat, ami a helyes utat mutatta.

Sok-sok évvel ezelőtt megkértem, de nem is én, hanem drága leányom az anyámat, hogy rajzolja le a családfánkat, vmi iskolai feladathoz. Egyszer már én is kértem tőle ezt réges régen, de akkor azt mondta, hogy nem nagyon tudja, mert nem emlékszik rá…

Végül lányom kérésére lerajzolta. Az apai nagymamája, vagyis az én dédnagymamám helyére azonban kérdőjelet tett, mondván, hogy róla semmi, de semmi információja nincs. Ugyanakkor a nagyapját – az én dédnagyapámat megnevezte. Soha nem beszélt a családjáról gyerekkoromban sem, így nekem a családfa nagyon sokat jelentett.

Atzán két évvel ezelőtt anyukám Advent 4. vasárnapján örökre lehunyta a szemét.

A búcsúztatóján ott volt a (u.) húga is, aki rengeteg, addig soha nem látott fotókkal érkezett. Akkor láttam először a legtöbbjét, és így kaphattunk egy kis betekintést az életükbe. Itt jegyezte meg anyám húga, hogy a dédnagymama (anyám nagymamája,a nagyapám anyja) vmikor, talán a múlt század első évtizedében magára hagyva a nagyon fiatal nagyapámat elment Amerikába, és soha többé nem hallottak róla, azt sem tudják megérkezett -e?

Ugyanakkor azt is megtudtuk, hogy a dédnagyapám kilétére soha nem derült fény, ugyanis a nagyapám házasságon kívül született, és a Rába név a dédnagymamámé volt. Gyerekkoromból sok emlékem van arról ,hogy anyám soha nem szerette, sőt nem egyszer “balhé” volt belőle, ha a lánykori neve szóbe került, vagy valahol urambocsá kimondtuk. Még a sírjára sem engedte felírni.

Döbbenten hallottam az új, információkat. Mintha csettintettek volna valahol, úgy kezdett a homályos múlt előkerülni, ami annyi mindenre tudott választ adni. Többször jártam generációs kineziológusnál, ahol mindig az anyai vonal volt téma, nemegyszer utalva arra, hogy a dédszülők idejében törvénytelen gyermek született, sőt többször az erőszakos háttér is előjött. A törvénytelen gyermek miatt - ami egyáltalán nem volt egyedi eset akkoriban – aztán a kiközösítés, a megvetés, a szégyen érzések voltak erősek.

Anyám nagyon fiatalon veszítette el az apját. Az én apám a mindenapjainkban nem nagyon vett részt, lévén, hogy katonatiszt volt. A lányom apa nélkül nőtt fel….

Az hogy a dédnagyanyám magára hagyta az akkor 9 éves nagyapámat, tovább fokozta a generációról generációra szálló elhagyatottság érzést, ami sokszor az én esetemben a megbélyegzett fekete bárányt jelentette, érzelmi sivársággal körbeölelve. Azt már nem tudjuk meg, hogy mi motíválta őt akkor, mint ahogy azt sem, mit jelentett abban a korban 2 különböző apától származó törvénytelen gyerek egy hajadon életében.

Lányom kitartó kutatómunkával kiderítette, hogy a dédnagymama 1912. január 17-én érkezett meg New Yorkba az Olympia hajóval, amit az az Edward John Smith hajóskapitány kormányozta, aki később a Titanic hajót is.

Ellis Island (New York-i öböl). Európából érkező, hajókról leszálló utasok millióinak kellett itt orvosi vizsgálaton, valamint egy kérdéssorozaton átesniük, hogy megállapítsák, alkalmasak-e a letelepedésre.

A dédnagymamám 35$-ral érkezett és özvegynek vallotta magát, mert a hajadonokat nem látták szívesen, tartottak attól, hogy nem dolgozni, hanem házasodni mennek Amerikába. Rosalia, a dédnagyanyám nyomát New York-i megérkezése után egészen Pennsyilvaniáig tudtuk követni, ott azonban már nem találtunk további informiációt róla.

Az eredeti utaslista amin megtaláltuk a dédnagymamámat.

Az élet érdekes fordulata, hogy a férjem Magyarországon született amerikai állampolgár. Vele akkor ismerkedtem meg, amikor a lányom már felnőtt korú volt. Többek között a kitartó önismeret fejlesztésnek köszönhetően (minden érintett tekintetében) mára rendeződött a viszony a lányom apjával is, helyére került sok- sok darab (generációs oldás csodás eredménye).

Szóval New Yorkban az elsö utam férjem kíséretében Ellis Island-ra, az Immigrations Museum-ba vitt, ahová megérkezve a könnyeimet nyelve hálát adtam minden történésnek, ami segített, hogy eljussak necsak a szigetig,hanem sokkal messzebb, a megértésig, hogy a miértek végre válasszal végződnek, és hálával gondoltam minden felmenőmre, akik saját útjukkal segítettek abban, hogy eljutva magamhoz lezárhattam ezt a generációs kört. Ez már nem fogja kísér(te)ni az utánam jövő generációt.

Ìgy New York nekem többet jelent New Yorknál. Békét hozott 2024-ben.